Néha azon tűnődöm, mennyire igaz az a mondás, hogy minden van valamiért. Mert ha igaz, akkor ezzel meg is tudom magam nyugtatni, hogy a gondjaim vagy aggodalmaim talán valami elkövetkezendő jónak, vagyis a saját fejlődésemnek okául vannak.

De mi van, ha nem? Végülis valszeg nincs semmi, csak túl kell élni, türelmesen ki kell várni, és rá kell magamat bízni a gondviselésre, nameg mindent meg kell tenni, hogy mégis szuperül alakuljanak a dolgok. Csak ez nehéz. Nehéz nem aggódni örökké, nem másokhoz mérni hasonlítgatni az életünket, nem felkészülni a rosszra. Közben pedig pozitívnak maradni. Vagyis már ezzel is erősebb és bölcsebb lesz az ember. Hiába, na a bölcsek mind öregek, talán nem véletlenül, ők már biztosan átestek egy csomó nehézségen. Én is szeretnék bölcs, higgadt, türelmes, nyugodt, megfontolt lenni, csak éppen öreg nem. Még nem, bár lassan 32 leszek, valahogy a korom annyira nem izgat...

 

Lehet ez a kis filozofikus bevezetés a mai jogi dogmatika órának köszönhető, ahol másfél óráig azon tűnődtem, vajon egyes embereket miért elégít ki, ha olyan dolgokon gondolkodhatnak, aminek gyakorlati haszna igen csekély és még csak meg sem fogható. Na mindegy, kell az is, hogy elméleti síkon értelmet kapjanak a gondolatok, a gyakorlatnak úgysincs sok köze hozzá. vagy legalábbis az én esetemben általában az élet minden elméletemet megdönti.

 

Igen, mostanában vannak fura gondolataim az életről. pedig alapból örülnöm kellene, mert egy csomó szuper dolog történik velem, velünk, mégis sok mindent nem így képzeltem és nem értem, most mi az oka, hogy ezek felbukkantak. Pl. nem szeretem amikor mások gyerekeiről hallok és a szívembe mar az érzés, hogy az enyém még nem...

nem jár, nem mondja, hogy anya, nem mutatja meg hol az orra, nem alussza át az éjszakát és nem eszik jól... Pedig mindez nem fontos, mert mosolygós, vidám baba. De egy egész napot ülni az orvosnál és azon idegeskedni, hogy vajon van-e valami a kis buksijában, aminek ezek a dolgok köszönhetők, találkozni a megtestesült ideális gyerekkel a játszótéren, aki már mindent produkál (és még csak nem is hencegő az anyuka), hallani az embereket, hogy még nem jár? nagyon nehéz.

Meg az is, hogy nem tudom, mivel teszek jót, menjünk vagy maradjunk. Tudom, jó meghallgatni a bölcsek véleményét, mérlegelni, látni, hogy milyen gubancok lehetnek, de mi van, ha belül van egy hang, amit nem érdekelnek az észérvek, csak azt mondja, menj és tedd, amit szeretnél. Csomó lemondás persze, és nem csak nekünk, olyan messzire költözni, hanem a családnak, barátoknak is. De végülis kicsi ez az ország, aki szeret, megérti... Ugye megérti? Ez persze költői kérdés, mert ha kiderül, rossz döntés volt, az ugye megmondtuk beszédek mindenképpen jogosak lesznek. De nem lesz ilyen. Nem lehet, mert optimista vagyok, mert elszánt, lelkes és alapból fel sem merülne bennem, hogy nem tesszük jól.

Ettől még természetesen Villő a legfontosabb, a legeslegfontosabb, csak az számít, hogy neki jó legyen, de ő még nem tud beszélni, neki még nincs véleménye. Ha tudna beszélni, szerintem ő is menni szeretne, mert tudja, hogy nem fogjuk elhanyagolni, hanem ez neki is szuper lesz. És nemsokára szaladni fog, a dokik pedig belátják, amit mi olyan nagyon jól tudunk, hogy egy okos, egészséges kislány.

 

Aki már lépcsőzni is tud. :)