Még indulás előtt próbáltam fejben összeszámolni, azon kívül, hogy itt éltem, hányszor is járam már Angliában, és hányszor, hányan próbáltak lebeszélni arról, hogy elmejek és megnézzem azt a pár hatalmas követ, amiről Stonehenge oly híres. Nem sikerült megegyeznem egy számban, de az biztos, hogy arra emlékszem, összesen hányan javasolták, menjek el: senki... Így aztán nem is igazán törtem magam, de most arra jutottam, talán soha többé nem leszek ennyire közel hozzá. Ezért a mai délelőttöt arra szántuk, hogy elmenjünk és életnagyságban is megnézzük őket.
Izgultam nagyon, mert a lebeszélők mind azt mondták, csalódás lesz, meg, hogy semmi különleges nincs ott, csak néhány kő ledobálva. Csalódni tehát nem igazán csalódhattam, fel voltam a legrosszabbra készülve. Végül mégis pozitív élményben volt részünk, mert igenis van hangulata a helynek és szerintem lenyűgöző, ahogy az a sok kő magaslik a domb tetején. Már az a pillanat is elvarázsolt, amikor még csak robogtunk a hely felé az úton és egyszercsak felülről megpillantottuk. Akkor rájöttem, épp itt volt az ideje, hogy végre közelebbről, már amennyire közel engedtek hozzájuk, megcsodálhassuk. Igaz, a szél nagyon fújt, mégis, szuper volt az a másfél óra, amit ott töltöttünk.
Íme a képek, hogy el is higyjétek, érdemes elmenni, megnézni, ha a közelben jártok!
nem, nem dolgoztam éppen!
azért volt, aki beleunt a kövek bámulásába :)
